Untitled Document


Untitled Document

Untitled Document

Esküvői videós Szeged

Untitled Document

Az eljegyzés

Forrás: www.szegedeskuvo.hu

Az 1897-es Pallas Nagy Lexikona szerint: "Eljegyzés" (sposalia), másképpen jegyváltás, kézfogás,  házasság iránt kötött szerződés; jogilag kötelező házassági ígéret.

A házasságkötéshez az eljegyzés nem szükséges; a felek eljegyzés nélkül is közvetlenül léphetnek házasságra. Az eljegyzés jogi hatását illetőleg a házasságkötésre való kötelezettség polgárilag és egyházjogilag is csak erkölcsi, nem jogi.

A keleti egyházban, valamint a zsidóknál is a valóságos ünnepélyes eljegyzés volt, mely vallásos szertartások mellett történik, nem eljegyzés e szónak tulajdonképpeni értelmében, nem a házasságnak előkészítése, hanem  kezdeményezése és rendesen az esketési ünnepélyek részét képezte. A tridenti zsinat határozmányai előtt, amikor a házasság érvénye semmilyen formaszerűséghez nem volt kötve, fontos jelentőséggel bírt a sponsalia de proesenti és a sponsalia de futuro közti különbség, aszerint, hogy az eljegyzési szavak a jelenre vagy a jövőre vonatkoztak. Az első esetben eljegyzés, a második esetben  érvényes házasság jött létre.

Régen fontos szempont volt, hogy csak azonos társadalmi és anyagi helyzetű fiatalok házasodjanak össze és gyakran  a szülők választása és nem a fiatalok döntése volt kettőjük eljegyzése és házassága. A szokás az volt, hogy a vőlegény apja kérte meg a menyasszony apjától leánya kezét, amire a menyasszony családjának házában került sor. Az eljegyzési rituálé általában valamilyen érték ajándékozásával is járt, amit a vőlegény szülei ajánlottak fel a menyasszony családjának, kárpótlásul a lányuk elvesztése fejében.

A szerelmesek számára a XVIII. század hozta meg a fordulatot, amikortól  elfogadottá vált, hogy a fiatalok szerelemből választottak párt. A hagyomány szerint a férfi leendő apósától kérte meg a leánya kezét és külön szobába elvonulva vitatták meg a tervezett házassággal kapcsolatos anyagi kérdéseket, majd megpecsételték a megállapodásukat. Hivatalosan pedig nagy vacsora alkalmával jelentették be jegyességüket a fiatalok.

Ma már nincsenek áthághatatlan akadályok és a szigorú kötöttségekkel járó szokások ideje is lejárt. Napjainkban is komoly elvárásokkal viseltetnek a szülők, az ismerősök, a társadalom a házasságkötéssel kapcsolatban. De amíg régen előre megfogalmazott forgatókönyve volt a lánykérésnek és az eljegyzésnek, addig mára már nincsenek általános kötöttségek és mindenki a saját elképzelései szerint alakíthatja a lánykérés, az eljegyzés mozzanatait.

Aki a hagyományokhoz hűen szeretné megkérni kedvese kezét, az a szülőknél tett látogatáskor leendő apósától kérje meg leánya kezét. Ünnepi alkalom lévén illik ilyenkor a leendő örömanyának és menyasszonynak is virágot vinni.
A mai kor fiatal női  szeretnek maguk dönteni a sorsukról, így kitől is lenne kézenfekvőbb megkérni a kezét, mint magától a leendő menyasszonytól? Meghitt édeskettes, egy romantikus vacsora vagy egy romantikus helyszín tökéletes díszletei lehetnek a nagy pillanatnak.

Aki biztos a dolgában, az társaságban, tanúk előtt is megkérheti kedvese kezét.
Remek alkalmat nyújtanak erre a családi ünnepek, mint például a karácsony, de a baráti összejövetelek is, mint például a leendő menyasszony születésnapi bulija.

Az eljegyzési gyűrű lehet új darab, vagy családi örökségből származó méretre igazított antik darab.

  A menyasszony ezt a gyűrűt viseli a jegyesség ideje alatt, a vőlegény nem visel gyűrűt. A jegygyűrűket a későbbiekben közösen választják ki.


A JEGYGYŰRŰ TÖRTÉNETE

Ősidők óta létező tradícionális szimbólum a gyűrű. Mindig a soha véget nem érő, oda-vissza érvényes szerelem jelképe volt.
A 13. században III. Pápa rendelte el az eljegyzés és az esküvő közötti várakozási időt, s ez a rendelet jó alkalom volt a hölgyeknek arra, hogy két gyűrűt viselhessenek: eljegyzésit és esküvőit.

Az eljegyzési gyűrű egy elhatározás emléke, az esküvői gyűrű viszont magának a ceremóniának a tanújele. A pár ettől kezdve férj és feleség.
Ma a gyűrűk legtöbbje nemesfém drágakövekkel, de valójában ez az ékszer nem mindig készült nemesfémből. A rómaiaknál a vas és a bronzgyűrű volt a legnépszerűbb, mert úgy vélték ezek fejezik ki legjobban a tartós, hosszú életű házasságot. Még az ősi egyiptomiak is csak kivételesen használtak aranyat.

A középkorban azok, akik nem tudták megfizetni ezen ékszereket nem estek kétségbe. Eljegyzésüket különös módon pecsételték meg: egyszerűen félbetörtek egy ezüst, vagy arany érmét, aminek felét párjuknak ajándékozták. E hagyomány folytatódott egészen a 19. századig, amikor sok menyasszony volt látható nyakába kötött selyem szalaggal, melyen ott csillogott a fém érme.

Ma a gyűrűt a bal kezünk negyedik ujján hordjuk, akárcsak az ősi román népek. Ők hittek ennek az ujjnak az erejében: úgy vélték itt húzódik az az ér, amely közvetlen összeköttetésben áll a szívvel.
Manapság az ékszerboltok a gyűrűk óriási választékával várják  a jegyespárokat.

Hagyománytól függ, hogy a gyűrűt ki veszi meg. Széles körben szokás, hogy a vőlegény titokban szerzi meg, de a gyakorlatban egyre inkább elterjed, hogy közösen választanak a fiatalok.
Hallani arról is, hogy a jegygyűrűt a menyasszony veszi meg, az esküvő többi költségét pedig a vőlegény viseli. Az elénk táruló gyűrűk között találhatunk egyszerűt, de akár királynőit is.

Mindenképpen zsebbevágó kérdés, hogy milyen legyen, ám mégis érdemes a megfelelőt kiválasztani, hiszen nem csak eszköze az esküvőnek, hanem annak egy fontos tanújele, amely örökre megőrzi számunkra esküvőnk emlékét.

Esküvői videós Szeged





Untitled Document