Fodros tollú magyar lúd

(baromfifélék - lemezes-csőrűek - lúdfélék)

Cimkék: török lúd, asztraháni, szevasztopoli

Dél- Alföld, Dél-Dunántúl

Jellegzetesen fodros tollú lúdféle.
A fodros tollú magyar lúd közepes testű, 4-6 kg tömegű, tollazata fehér, szürke vagy tarka (foltos). Feje keskeny, lapos homlokkal. Csőre erős, narancssárga. Szeme nagy, világoskék. Nyaka hosszú, erős, enyhén ívelt. A gúnár nyaka hosszabb. Törzse hosszú, közepesen mély. Háta egyenes, hosszú, széles, egyenletes lejtésű. Melle telt, farka rövid, vízszintes és csukott. Lába erőteljes. A vállán, hátán, a farok- és szárnyfedőkön tollazata hajlékony és hosszúra nőtt, ezért fodrozottnak tűnik. Fáradhatatlan legelő, élénk vérmérsékletű. Húsa finom rostú. Zsírtermelése kiváló, mája nagy, a tömést jól tűri. Tojástermelése közepes.
A háziludat Európában a nyári lúdtól, az észak-amerikai lúdfajtákat a kanadai lúdtól származtatják. A nyári lúd ma is fészkel hazánkban, és a házilúddal keresztezve termékeny utódai lesznek. A nyári lúd eurázsiai madár. Háziasítása kb. az i. e. 4000 körüli időre tehető Babilóniában. Az i. e. 2800 évvel Egyiptomban már fejlett lúdtenyésztés volt, a libákat hizlalták is. A görögöknél Homérosz, a rómaiaknál Cato, Columella, Plinius emlékeznek meg írásaikban a lúdról. A rómaiaknál Juno szent madaraként tisztelték és a templomokban tartották.
Egész Európában, így Magyarországon is elterjedt, jellegzetesen kisüzemi tartásmódban. Érdekes, hogy az uradalmakban az alkalmazottak bármilyen baromfit tarthattak a lúdon kívül. A lúd jól legelő állat lévén az ún. libalegelőkön nőtt fel, és utána fogták hizlalásba.
Az európai lúdexport a cári Oroszországból és az Osztrák-Magyar Monarchiából nyugat (főként Anglia és Németország) felé irányult.
Minden országnak megvan a maga parlagi lúdfajtája. A magyar kétségtelenül az Alföld nedves berkeiben született meg, és a falvak jellegzetes állata lett.
A parlagi ludak reggelente útjukra indultak, és egész nap a falu környéki vadvizeket járták, majd estére hazamentek. A magyar parlagi lúd javítására többféle idegen fajtát használtak fel (pl. a toulouse-it, az emdenit stb.).
Az ősi származású, tiszta magyar eredetű lúdnak a fehéren és szürkén kívül van egy fodros tollú változata is, amit török lúdnak is mondtak. A fodros tollú lúd számbelileg a régi Magyarország területén volt a legelterjedtebb. Ennek fehér színű változata főleg az Alföldön, a szürke és a tarka (foltos) pedig inkább a Dunántúlon és Erdélyben volt népszerű.
Edzett, ellenálló, igénytelen, gyorsan fejlődő fajta, jó kereső és legelő, valamint jó kotló. Az értékes hús- és zsírtermelés mellett a lúd legkeresettebb és a tartás gazdaságosságát legjobban befolyásoló terméke a máj.
Manapság már kifejezetten hasznosítási típusra kitenyésztett fajták és hibridek állnak rendelkezésünkre (hús, máj).
A magyar ludat és annak fodros tollú változatát mindenképpen meg kell őriznünk az utókor számára.
A háziludat a húsáért, a májáért és a tolláért tartották. Ma csak génrezerv állományai vannak.
Régen kijáró aprójószág volt, a közeli patakok és tavak a lúdcsapatok kedvelt tartózkodási helyei voltak. Minden lúdcsapat az est beálltával hazament, otthon megkapta a kevéske kukoricát vagy búzát, így gondozásuk, tartásuk nem okozott gondot. Jó kotlók és nevelők.
A mai tenyésztés alapja a megfelelő gúnarak vonalba állítása, ezek évenkénti cseréje a tojó-családokon belül. A beólazási időszak általában a késő ősz, a keltetés mesterségesen történik.
Csak tenyésztojás-termelésről beszélhetünk, a jelenlegi tojólétszám 600. A kikelt kislibák a fajtafenntartás célját szolgálják.
A tenyésztők száma 3; egy kutatóintézet, egy felsőoktatási intézmény és egy magántartó.
Fajtafenntartó az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI), elismert tenyésztő szervezet a Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete (MGE).