A "Fekete Leves" már a török hódoltság idején ismert volt Erdélyben, sőt ebben az időben Budán török kávézók is működtek. Buda és Pest 1686-os visszafoglalása után a két városban rövidesen megjelentek az első polgári kávéfőzők - ők voltak a magyar kávésmesterség megteremtői. Jó hírüket korán megalapozták: A nálunk járt utazók már több mint két évszázaddal ezelőtt szertevitték a világban kávéházaink hírét - nevét.
Kezdetben a kávén kívül teát, sört, bort, rumot, különféle puncsokat és rozsólist (likőr) szolgáltak fel. A fehér zsemlét, perecet, kuglófot és aprósüteményt már az "ősidőkben" is kínálták a kávé mellé, de kapható volt a debreceni kolbász őse, a "krajtzáros virstli" is, melyről idővel az árdrágulás "leszedte" a ráadásba adott reszelt tormát. Ezt Gaál György az 1803-ban Budán megjelent várospamfletjében "A tudós Palótz avagy Furkáts Tamásnak Monosbélbe 'lakó Sógor - urához irtt levelei"-ben meg is említi, imígyen:
"Budán azon Kávéházban, a melybe a Vendégek jó Kraitszáros Virstlikkel traktáltatnak, most a' régi Sistema már megváltozott. Annak előtte a' Virstlik jó tormával meghintve voltak, de mivel a' Kávés Mester a tormával is többet veszt, most már torma nélkül való kolbászokkal traktálja a' Vendégeit."  
A komolyabb ételkínálatra a XIX. század elejéig kellett várni. A világhírű Grand Café, a Kemnitzer Kávéház már az 1800-es évek elején Café Restaurant volt, ugyanúgy, mint a Paradicsom és a Mondain Kávéház is. Kifejezetten nyári üzletek is nyíltak. Ezek közül az egyik legismertebb a leopoldvárosi "György Kert" volt, melyről még Schams Ferenc is megemlékezik Pestről szóló könyvében:
". Csinos, árnyas, nem túlnagy, kellemetes változatosságot nyújt, délben főleg estve jó asztaluk és sokféle, sokszor valóban jóízű boruk vagyon. A kiszolgálás jó és gyors és az Idegen figyelmét nem fogja elkerülni, hogy a pesti Publicum is olyan szeretettel  csüng a sült csirkén, mit a bécsi."
A XIX. század negyvenes éveiben újabb italok jelentek meg a kávéházi asztalokon. Az Abbázia, Baross, Central és Pilvax törzsközönségét a franciás bohémség jellemezte. Jegelt, szalmaszálon szívott párizsi feketekávé volt a divat, a tragikus öntudat elvesztése érdekében pedig Baudelaire, Rimbaud és Verleine kedvenc italát, az "Absynthe"-t "vedelték". A forradalom idején a "szabadságitalnak" elnevezett krampampuli volt a jelkép, ami nem volt más, mint a lengyelek által divatba hozott, cukorra és kávéporra öntött és meggyújtott spiritus.
A Café Restaurantok egyre növekvő száma és az éttermi ételek, az úgynevezett "melegkonyha" megjelenése és elterjedése egyre nagyobb felháborodást váltott ki a vendéglátóipar képviselőiből. Az addigi - szokásjogon alapuló - hagyomány szerint ugyanis kizárólag ők üzemeltethettek melegkonyhát, a képesítetlen kávés nem. A vita a XX. század elején ért csúcspontjára, de az első világháború elsöpörte azt. Rendelettel kötelezték a kávéházakat, hogy a legszegényebb osztályok ellátására kötelesek olcsó étrendet adni, illetőleg olcsó főzelékmenüt felszolgálni húsfeltéttel. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a kávéházak hanyatlása, ami világjelenség volt. A gazdasági világválság után még talponmaradtak a második világháború forgatagában zenés presszókká alakultak, szendvicseket, "egytálételeket" adtak. A kávéház elvesztette szellemiségét, étkező hely lett, nem a nagyvilági Café Restaurant többé!

Horváth Dezső