A színház a különféle társadalmakban régóta ismert közszolgáltatást, közös művészi gyönyörködtetést szolgáló intézmény. A színházban megjelenített művek, a különböző drámai műfajok (tragédia, komédia, színmű, különféle zenés, táncos játékok) az irodalom műremekei közé tartoznak, akárcsak a cselekményeket elbeszélő epika, vagy az érzelmeket és indulatokat kifejező líra. De míg az epikát és a lírát a civilizált emberiség már a történelem előtti időkből hozta magával, a dráma és vele a színház a történelmi időkben alakult ki.

Eddigi tudomásunk szerint a színházművészet a földkerekségen négy helyen, különböző korokban született meg, a többi ennek a négynek a folytatása vagy keveredése volt.

Ahhoz, hogy színházat és nézőközönséget lehessen szervezni, olyan fejlett társadalom kellett, amely már ismerte az árutermelést, a pénzgazdaságot és az írni-olvasni tudást.

A legrégibb ismert esemény, amelyet már színházi előadásnak mondhatunk, Görögországban történt. Az Athén közelében fekvő falu - Eleuszisz - Dionüszosz-templomának papjai i.e. 536-ban adtak elő olyan játékot, amely istenük kalandjairól szólt. Ez a játékforma Dionüszosz isten szertartásából alakult át tömegszórakoztatássá. Innen indult a minden drámairodalomnak alapvető példát adó görög színház és dráma.

Talán egy századdal később Kínában, Szecsuánban kezdődött el a kínai ősszínjátszás. Ez Kuan-ti-miao hadisten haditáncaiból alakult át látványos játékká.

Valószínűleg az i.e. III. században született meg az indiai Hásztinapurban (a mai Delhi) a hindu színház. Ez Siva isten templomi táncosnőinek szertartásából alakult át. A latin színjátszás a görög folytatása volt, a japán a kínaié, az indonéziai a hindué.

Európában a népvándorlás sokáig megszüntette a színjátszást, de amikor a középkori feudalizmus újra elérkezett az árutermeléshez, pénzgazdálkodáshoz és kialakult a középkori városi élet, megszületett - függetlenül az előzményektől - a keresztény színjátszás, amely a misékből (pontosabban a nagyheti miséből) alakult át előbb templomi, majd templom előtti színjátékká.

Tehát egyrészt az is igaz, hogy a színház mindenütt vallási szertartásból formálódott, de az is igaz, hogy mindenütt a vallásos szertartások elvilágosiasodását jelentette.

(Hegedűs Géza: Tuniillik tudni illik)

A kabuki

A színházat ismerők előtt ennek a szónak hallatán félelmetesre festett arcok, villogó kardok, színpompás ruhák, széles mozdulatokkal kísért színpadi mozgás képei jelennek meg.

A kabuki az Edo-korszak (1603-1868) elején született, Kjotóban, egy Okunyi nevű nő táncából, amit később Okunyi-kabukinak neveztek. A három írásjel jelentése, amellyel a kabuki szót ma írják a "ka" - vagyis ének, a "bu", ami a tánc, és a "ki", amelynek jelentése ügyesség - csak a későbbi idők magyarázata. Az eredeti szó a kabuku igéből származik, amelynek jelentése "elhajholni". Vagyis az fő iránytól való eltérésre, a szokatlan előadásra utal. A kabuki modern megfelelője talán az, hogy divatosan öltözött fiatalok, vagy rockrajongók hosszú hajjal, meghökentő öltözetekben lejtenek végig az utcán. A korai Edo-korban az ilyen szélsőségesen viselkedő fiatalokat kabuki-mononak (kabukialakoknak) nevezték. Az odori, a kabukitánc volt az első, amely ezeket az elemeket magába szívta.

Az Okunyi által divatba hozott kabuki-odori slágerré vált a fiatalok körében, és egyre népszerűbbé vált. Követőkre talált például a fürdőházi lányok között. Ezek a lányok különböző módon szórakoztatták a férfiakat, mosdatták, masszírozták őket és táncoltak nekik. Okunyi tehetségétől távol eső fürdőházi lányok (juna) táncának nem volt különösebben magas művészi értéke, táncukkal nem is tudták hosszasan elszórakoztatni nézőiket. Lassan kabukitáncuk a sztriptízhez vált hasonlatossá. A sogunátus éppen ezért betiltotta a nők által előadott kabukit, és a női énekmondók közreműködését.

A színészek társadalmi státusza igen alacsony volt. Nem tartoztak a szamurájok, a kereskedők, a mesteremberek és a parasztok közé sem. Az edo-korban pontosan szabályozták az öltözékek stílusát és színét - ez alól nem jelentett kivételt a színpadi öltözet sem. A színházak működését is engedélyhez kötötték. A színésznők színpadról való letiltása után (1629) nem volt könnyű kizárólag férfiakkal színházat csinálni. A női szerepeket jóképú fiúk (vakasu) alakították. Ám - egy idő után- ez a "fiúkabuki" is rontotta a közerkölcsöt, hiszen az új sztárok a közimádat tárgyai lettek, gyakran verekedések törtek ki értük. A "vakasu-kabukit" 1652-ben tiltották be.

A kabuki színházak ezek után a fiatal fiúk haját elöl leborotválták, így alakult ki a "férfi-kabuki" (jaró-kabuki). Idővel pedig kifejlődött a női szerepek specialistájának művészete az onnagata.

A kabuki olyan komplex színházművészetté vált, amelyben a férfi és a női szerepeket egyaránt férfiak játsszák. A népi motívumokra támaszkodó, a közembereknek szóló, színes látványos előadás hagyománya máig fennmaradt.