Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket - hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket - fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte - ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta - s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:
"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszerer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdődő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világlág legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

 

Kányádi Sándor: Csikorgó, a fagykirály

 

Kányádi Sándor: Meddig tart a rigófütty

Megjött a tavasz, leterítette a köpenyét, s leült a dombra. Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.

- No míg ezeket felöltöztetem... - szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek: - Eredj szolgám, suttogd közhírré a fák és a bopkrok között, hogy aki megmondja, meddig ér el a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.

Illant is már a szellő, térült-fordult, s egy pillantás alatt szétsuttogta a suttognivalóját.

Nagy mozgás támadt a szellő nyomában. Minden fa és bokor azt hitte, hogy ő aztán igazán meg tud felelni a tavasz kérdésére.

A parti füzek kihúzták öreg derekukat és legényesen kezdték pödörgetni pelyhedző barkáikat. A rekettyebokrok sem akartak lemaradni. Nem is beszélve a gyümölcsfákról. A meggy, a cseresznye, a szilva, az alma, a körte, de kiváltképpen a dió, akin egész nap füttyögni szokott a rigó, ő ne tudná, ők ne tudnák, hogy meddig ér el a rigófütty?

De bizony nem tudták. El is csendesedtek valamennyien.

- Hát ennek fele sem tréfa - kotyantotta el a korán érő cseresznye.

- Kerek egy kérdés - gondolta az alma s a körte.

- Kemény dió! - sóhajtotta el magát a vén diófa.

A szilva meg sem mukkant.

- Ha legalább egy rigónk volna - savanyodott el a meggy -, akinek a hangjáról mértéket vehetnénk.

- Egy rigó, egy rigó.

- Bár egy rigófiú.

De nem volt.

S mert tudták, hogy a rigó a lombos fákat kedveli, elkezdtek csöndben, szorgalmasan rügyezni, levelezni.

- Mi az a nagy csönd odalenn? - kapaszkodott a fölfelé igyekvő szellőbe a sombokor a domboldalon.

- A töprengés csöndje.

- Miféle töprengésé?

- Azt kell kitalálni, hogy meddig ér el a rigófütty?

- S aki kitalálja?

- Aranyvirág lesz a jutalma - mondta a szellő szűkszavúan, s azzal már fel is szusszant a dombra a tavasz mellé.

Ültek és várták az eredményt.

Napok, vagy talán hetek múltán, amikor már szépen zöldellt a környék, megjelent az első rigó is. És hová szállt volna másra, mint a diófára. El is füttyenthette magát. Hegyezték a fülüket a fák, de mind hegyezhették, mert abban a pillanatban innen is onnan is felharsant a rigófütty.

Zavartan álltak a fák a nagy rigófüttyögésben. A tavasz kacagott, kacagott a tréfán, a szellő meg táncot járt örömében.

Ekkor megszólalt a sombokor a domb oldalában:

- Én megmondom, meddig ér a rigófütty.

- Kicsoda mondja meg? - néztek fel a kicsi sombokorra.

- Én mondom meg - húzta ki magát a sombokor. - Rigótól rigóig ér. És ilyenkor meg körbeéri a földet.

Nagyot néztek a bölcs fák, hümmögtek, de aztán belátták, hogy a bokornak igaza van. Annál is inkább, mert látták, hogy maga a tavasz is helyeslően bólogat a sombokor válaszára. S láthatták azt is, amint elnyeri méltó jutalmát, mert abban a minutumban tetőtől talpig aranyvirágba borult.

Egyszer volt, hol nem volt Indiában egy Aranyvár, ebben az Aranyvárban élt egy uralkodó, akit Angirádzsának hívtak. Hős vitéz volt Angirádzsa, szép szál dalia, de a füle, az rémísztően hosszú és elálló volt. Ezért éjjel-nappal viselte aranykoronáját, ami lelapította a füleit és elrejtette az udvari népek kíváncsi szeme elől.Semmi pénzért nem vált volna meg a koronától egy pillanatra sem - csak a fürdőteremben vette le néha nagy titokban.

Egyszer aztán egy este a legfiatalabb felesége kiváncsiságból faggatni kezdte: - Maharadzsa! Ó nagy királyom! Miért hordod a fejeden folyton ezt a koronát?

- Édes egyetlenem, drága királyném! A királyok fényes hatalmát a korona adja, nem? Láttál már királyt korona nélkül? Válaszolta a maharadazsa.

A királyné azonban nem tágított. - De hát a leghatalmasabb fejedelmek is leveszik a koronájukat a fejükről, ha aludni térnek, csak te nem. Nincs ebben valami titok?

Ó, mahárání! Egyáltalán nincs ebben titok, csak így szoktam meg, és kész. - próbált pontot tenni a kérdezősködés végére a király.

- Királyom bocsásd meg pimaszságom, de napok óta az a vágy gyötör, hogy fejedet korona nélkül láthassam egyszer! - rebegte félénken a legkisebb királyné.

- Nem lehet egyetlenem! - válaszolt kissé bizonytalanul a király. - Nem vehetem le a koronám senki, de senki előtt.

A király válasza csak olaj volt a tűzre. A királyné a sarkára állt.

- Márpedig ó, maharadzsa! Most azonnal látni akarom a fejedet korona nélkül.

A maharadzsa megijedt. Nagyon szerette a legfiatalabb feleségét, nem tudott tovább nemet mondani neki. Végül is alig hallhatóan azt mondta.

- Jól figyelj hát édes egyetlenem! Elmondom azt a nagy titkot, amit csak édesanyám és édesapám ismer ezen a földkerekségen. Elmondom, de te nem mondhatod el senkinek. Borzalmasan nagy és elálló füleim vannak. Ezért hordom állandóan a koronámat. Ez az a nagy titok. Azzal levette fejéről a koronát. A királynő megkövülten állt, mivel a király füle egészen olyan volt, mint egy szamáré. A királyné ámultan hebegte:

- Az én csöpp kis szívemben hogy tudnék egy ekkora titkot megtartani?

Pedig nincs mit tenni, senkinek nem mondhatod el - válaszolta bánatosan a király. Még le sem szállt az est, de a királynő úgy érezte szétfeszíti belülről a titok. Úgy érezte, ha nem mondhatja el valakinek, hát azon nyomban szétrobban. Tudta, ha egy szolgálónak, vagy más udvari embernek mondja el, pillanatok alatt az egész palota erről fog sugdolózni. Kétségbeesésében lesietett a kertbe, odament egy fához,és a fának öntötte ki a lelkét. Csakhogy ez a titok még a fának is sok volt. Napok alatt elszáradt és az ágai letöredeztek. Meglátta ezt az udvari fafaragó, kivágta és készített belőle egy hegedűt, más néven szárangit, és két dobot: egy tablát és egy dhólakot. Mind a három hangszert eladta az udvari zenészeknek.

A tavaszköszöntő nagy ünnepen a királyi udvar apraja-nagyja összegyűlt a díszcsarnokban. A király pompás bevonulása után következett a zenészek műsorszáma. Meg is jelentek az új szárangival, az új tablával és dhólakkal. Belekezdett a királyi énekes a dalba, a zenészek édes muzsikával kísérték. A tablán és a dhólakon pattogtak az ujjak, a szárangín futkostak fel és alá.

Egyszer csak mi történt?

A tablá "ná-dhin-ná-dhin"-jéből az lett: "Sza-már fü-lű a ki-rály! Sza-már fü-lű a ki-rály!

"Tun-tun" helyett a száringi: "Ki mond-ta ezt? Ki mond-ta ezt?"

"Tak-dhin-tak-dhin" helyett ezt válaszolta a dhólak: "Be-cse ne-je! Be-cse ne-je!"

Nagy nevetés tört ki a hallgatóság között. A király megkövülten nézett maga elé.Aztán gyorsan véget vetett az ünnepségnek és magához hívatta a fiatal királynőt.

Hogy történhetett ez? Senki más nem tudott a titokról.

A királynő így válaszolt. Bocsásd meg vétkem! Nem bírtam ki, hogy ne mondjam el senkinek, kétségbeesésemben elmondtam hát egy fának.

- Nagyon rosszul tetted - válaszolta összettörten a király. Nem tudok már mit tenni.

Aztán lassan rájött, hogy nem is olyan nagy baj, hogy kitudódott a titok. Egy- két nap múlva már büszkén jelent meg miniszterei társaságában - korona nélkül, fedetlen fővel, és boldogan élt azon túl feleségeivel, míg meg nem halt.

Iskolából jövet a gyerekek minden délután bementek játszani az óriás kertjébe. Szép nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. A fű között, mint a csillagok, itt is, ott is gyönyörű virágok nyíltak. Volt a kertben 12 őszibarackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel pedig súlyosan ült rajtuk az érett gyümölcs. A fákon madarak tanyáztak, és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot és az énekre figyeltek.

- Milyen jó itt! - kiáltották egymásnak.

Egy nap hazaért az óriás - aki már 7 éve időzött cornwalli barátjánál - s most meglátta, hogy kastélya kertjében gyerekek játszanak.

- Mit csináltok ti itt? - kiáltott rájuk durva, nagy hangon, s a gyerekek elszaladtak.

- Az én kertem, az én kertem! mondta az óriás - ezt mindeki beláthatja, és én nem engedem meg, hogy kívülem bárki is játsszék benne. Magas fallal vette hát körül, és kiakasztott egy táblát:

A kertbe lépni szigorúan tilos!

Igen-igen önző óriás volt. Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak játszani az országúton, de az nagyon poros volt, tele éles kövekkel, amit sehogy sem tudtak megszokni. Így aztán iskola után a magas falat kerülgették és a túloldali szép kertről beszélgettek.

- Milyen jó is volt odabenn! - mondogatták

Aztán megjött a tavasz és az egész vidék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kertjében maradt meg a tél. A madarak - nem lelvén a gyerekeket - nem énekeltek benne, és a fák is elfelejtettek virágozni. Egyszer egy szép virágszál mégis kidugta a fejét a fűből, de amikor megpillantotta a tiltó táblát , annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe és aludt tovább. Nem érezte jól ott magát senki, csak a hó, meg a fagy.

- A tavasz megfeledkezett erről a kertről - kiáltották - így hát itt élünk egész éven át.

A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpenyével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi szelet, hogy lakjék náluk - és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott és egész nap ott süvített a kertben.

- Pompás zug ez - mondta - hívjuk meg vendégül a jégesőt is.

Így aztán eljött a jégeső is. Minden áldott nap 3 óra hosszat dörömbölt a kastély tetején, míg össze nem törte majd mind a cserepeket, aztán körbe-karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt és lehellete akár a jég.

- Nem értem miért késik olyan sokáig a tavasz?! - mormogta az önző óriás, amint az ablakában ült és kitekintett a hideg, fehér kertre - remélem majd csak megváltozik az idő.

De a tavasz nem jött el - sem a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi ajándékot.

- Túlságosan önző - mondta az ősz. Így aztán tél volt a kertben szakadatlanul; északi szél és jégeső, fagy és hó járták táncukat a fák között.

Egyik reggel az óriás éberen feküdt az ágyában, amikor valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan édesen szólt, hogy azt gondolta bizonyára a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyörészett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjéban madárfüttyöt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta táncát a feje fölött, az északi szél sem süvített többé, és a nyitott ablakon át gyönyörűséges illat szállt be hozzá.

- Azt hiszem megjött végre a tavasz - örült meg az óriás, és kiugrott az ágyól, hogy körülnézzen.

És ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat. A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek és odafenn ültek a fák ágai között, amerre csak nézett, mindegyik fán egy kisgyerek. A fák pedig örömükben, hogy a gyerekek visszatértek, egyszeriben kivirultak és gyengéden lengették ágaikat. Madarak repkedtek a gyerekek feje fölött és boldogan csicseregtek, a virágok kidugták fejüket a zöld fűből és mosolyogtak. Bizony gyönyörűség volt nézni. Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, csak kerülgette, kerülgette és keservesen sírt. A szegény fát pedig még mindig jég és hó fedte, és az északi szél zúgott, süvített körülötte.

- Kapaszkodj fel, fiacskám - bíztatta a fa és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta; de a fiúcska még így sem érte el.

Az óriás szíve ellágyult erre a látványra.

- Milyen önző voltam!- mondta hangosan. Most már tudom miért nem jött el a tavasz eddig ide. Fölteszem azt a szegény kisfiút a fa tetejére és aztán lebontom a kastély körüli falat, hadd játszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek - bánta meg tettét az óriás.

Lesurrant hát a lépcsőn, óvatosan kinyitotta a főkaput és kilépett a kertbe. De a gyerekek, amint megpillantották, úgy megijedtek, hogy elszaladtak - és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel és nem látta hogy az óriás közeledik. Az óriás odalopódzott a háta mögé, gyengéden megfogta és feltette a fa tetejére. A fa azonnyomban kivirágzott, madarak szálltak ágaira és fütyörésztek. A kisfiú kinyújtotta a karját és átölelte az óriás nyakát és megcsókolta. A gyerekek, amikor látták, hogy az óriás nem gonosz többé, visszaszaladtak a kertbe és velük együtt visszatért a tavasz is.

- Legyen a tiétek ez a kert - modta az óriás.

Másnap a piacra igyekvő embereket szokatlan látvány fogadta. Az óriás ott játszott a gyerekekkel a világ leggyönyörűbb kertjében. Egész álló nap játszottak, amikor pedig beesteledett a gyerekek kedvesen elbúcsúztak az óriástól.

- Hol van az a legkisebb fiú - kérdezte az óriás - akit feltettem a fára?

Mindannyiuk közül őt szerette a legjobban.

- Nem tudjuk hová lett! - felelték - elment már.

- Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap is, de biztosan - kérte az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják hol lakik, még soha nem látták korábban. Ettől az óriás nagyon elszomorodott.

Minden nap iskola után a gyerekek eljöttek a kertbe és játszottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás kedves volt mindannyiukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.

- Hogy szeretném látni! - mondogatta.

Teltek-múltak az évek, az óriás megöregedett és elgyöngült. Nem tudott már játszani sem, csak egy nagy karosszékben üldögélt s onnan figyelte a gyerekek ugrándozását és gyönyörködött a kertében.

- Sok szép virágom van - de mégis a gyerek a legszebb virág.

Egy téli reggel, öltözködés közben, kitekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, az nem más, mint az alvó tavasz - a virágok és a fák csak pihennek ilyenkor.

Hirtelen ámulva dörzsölte a szemét és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csodás dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fehér virágba borult az egyik fa. Ágai aranyosak voltak és ezüst gyümölcsök csüngtek róla. A fa alatt ott állt a kisfiú, akit úgy szeretett. Az óriás nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn, ki a kertbe, keresztül a gyepen és közeledett a kisfiúhoz. Amikor odaért hozzá elvörösödött haragjában és azt kérdezte:

- Ki merészelt sebet ütni rajtad?

Mert a kisfiú kezét két szög járta át és két szög ütötte seb volt a kis lábán is.

- Ki merészelt sebet ütni rajtad? káltott újra - Mondd meg nekem hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!

- Megállj! szólt rá a gyermek - mert az én sebeim a szeretet sebei.

- Ki vagy te? kérdezte az óriás és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, aztán térdre borult a gyermek előtt.

A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá:

- Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben- de ma te jössz velem az én kertembe.

És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan találták az óriást a fa alatt, amely telis tele volt fehér virággal.

Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogyton fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni.

"Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" – gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza.

A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak.

Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát.

– Mi a baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? – kérdezte a szamár.

– Hagyd el – nyögte búsan a kutya –, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek?

– Tudod, mit? – mondta a szamár. – Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá.

A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült nem messze tőlük az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő.

– Mit keseregsz Bajszos? – érdeklődött a szamár.

– Kinek van jókedve, ha egyszer a nyakán a kötél? – felelte a macska.

– Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam; hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek?

– Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban.

A macskának tetszett a tanács, és velük tartott. Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott.

– Hát téged mi lelt? – kérdezte a szamár. – Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul?

– Jujuj! – felelte a kakas. – Hiába jósoltam jó időt holnapra: a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér; úgysem sokáig tehetem már.

– Inkább gyere velünk, Tarajos – biztatta a szamár –, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz; az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk!

A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább. Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig már lemenőben; estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasfélének.

Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette a környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak:

– Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie.

– Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás – mondta a szamár.

– Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos – jelentette ki a kutya.

– Én is szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán – tette hozzá a macska.

Fölkerekedtek hát, és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt.

Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett.

– Mit látsz, Szürke? – kérdezte a kakas.

– Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval; körülötte ülnek és falatoznak a betyárok.

– Terített asztal – sóhajtotta a kakas. – Ez kellene nekünk!

– Az ám! – mondta a szamár. – Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet.

A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeriben rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! – beugrottak az ablakon át a szobába.

A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon; rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük; ijedtükben felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe.

A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak s maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna.

Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre.

Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már.

– Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket – mondta a bandavezér.

Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat.

A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott; nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A macska szeme parázslott a sötétben. A betyár azt hitte, igazi parázs; odanyomott hozzá egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének és összevissza karmolta.

A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába.

Az nagy üggyel-bajjal végre kivergődött a házból, s most már csak azt nézte, hogy minél előbb odébbálljon. Elloholt a szemétdomb mellett: ott meg a szamár rúgott bele egy nagyot a hátsó lábával. A lármára fölriadt a. kakas is, és harciasan lekiabált a kakasülőről:

– Kukurikú!

A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentett a bandavezérnek:

– A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert bunkójával. Fönt a tetőn pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltotta: ”Hol az a gazember?” Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat!

Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékéről is. A brémai muzsikusok meg véglegesen a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak.