Bizonyára feltűnt a Törzsasztal nézőinek, hogy különféle festmények vagy azok részletei láthatóak a műsorban. Ha jobban megfigyeljük, ezek a képek, mind-mind Francia impresszionista művészek alkotásai. Gondoltam egy merészet - én ugye előadásaimban csak a magyar gasztronómiával foglalkoztam eddig- pedig ezeknek a művészeknek is lehetnek konyhaművészeti kapcsolódásai. És az ember, ha keres, talál. A 19.század harmadik harmada, Párizs, Montmartre, Moulin Rouge, képzőművészek, költők, zeneszerzők mindenféle bohém népek. A 19. század harmadik harmada, Párizs, Montmartre, Moulin Rouge, képzőművészek, költők, zeneszerzők mindenféle bohém népek.

Hol keressünk összefüggéseket a konyha és a művészetek között ha nem itt. 1882-ben Párizsba szökik egy 18 éves fiatalember, poggyászában az ősi családi kastélyban elsajátított kifinomult konyhaművészeti érzékével és olyan nekiszabadult fantáziával, amelyhez csak az apjáé volt mérhető. Ezt az ifjú embert Henri de Toulouse-Lautrecnek hivják. Apja Alphonse de Touluse Lautrec a Touluse család grófi ágából származik ,amely fontos szerepet játszott Franciaország egész történetében. Édesanyja Adelé, akit annyira rabul ejtett az ifjú főnemes varázsa, hogy feleségül ment hozzá, saját első unokatestvéréhez. Akkor még senki sem gondolt az esetleges örökletes betegségek veszélyére, amelyeket a vérrokonok közötti házasságok eredményezhetnek.
Henri de Toulouse Lautrec 1864-ben született. Tizennégy éves volt, amikor leesett egy székről, a szerencsétlen lábtörés nyomán derült fény örökletes csontbetegségére és ez meghatározta egész jövőjét. Ekkor 152 centi magas volt, tovább nem nőtt. Ha a lábam egy kicsivel hosszabbra nő soha nem lett volna belőlem festő, jelentette ki egyszer, mintegy azt sugallva, hogy művészetével csak a fogyatékosságát kompenzálta. Festői munkásságával nem szeretnék foglalkozni, nem az én asztalom -mondaná az udvariatlan pincér. Inkább azzal, milyen kifinomult kulináris ízlést hozott magával a szülői kastélyból és ezt később hogyan kamatoztatta mint lelkes és nem is annyira amatőr szakács. Rose a szakácsnő mellett tanulta meg mennyi is egy csipet só, hogy mitől ízletes egy ragu, azt hogy az omletthez jól illik a sáfrány.
1884-ben a növekvő magányérzettől hajtva Lautrec szakított családja arisztokratikus szokásaival és a Montmartot, valamint a szabadság jogot választotta. A szülei által felajánlott támogatás nem volt elegendő arra, hogy lakást béreljen, ezért a rue Fontaine-be költözött Rene Grenierhez a festőhöz, néhány méterre Degas-tól és Renoir-tól. Mit sem számított édesanyja bánkódása és a család szigorú ítélete. A kocka el volt vetve, és Henri sántikáló alakja keménykalapja és sétabotja a Montmartre jellegzetes látnivalójává vált. Műterme mindig nyitva állt a modellek és barátok számára. A vendégeknek magukévá kellett tenniük a festő álláspontját, amelyet ő áthághatatlan viselkedési szabállyá merevített. Akkor tudunk igazán értékelni egy képet -mondta- ha előtte lehajtunk egy jó koktélt. Olyan jól ismerte a koktélkészítés művészetét mint egy tapasztalt bármixer, imádta a legeltérőbb alkoholok merész keveredését. Arra is volt gondja hogy, sohasem hiányozzék az asztalról a nagyvilági párizsiak kifinomult mérge az abszint. Az abszintot Baudelaire, mesterséges ideálnak nevezte el Verlaine pedig zöld tündérként emlegette -ez a tündér hetvenkét fokos ital volt. Az elkészítésének varázslatos rítusa volt. Egy talpas pohár alján szolgálták fel, amelyre egy aranyozott kanalat tettek, egy darab cukorral. A cukorra vizet csepegtettek, amíg az átázott, eloszlatta az abszint keserűségét, és a friss íz elárasztotta a poharat. "Vétek" volt-az elitnek és a sznoboknak fenntartott kábítószer, a Montmartre művészeinek elátkozott csillaga.
A tűzhely előtt Lautrec, ez az életművész szabad folyást engedett találékonyságának és átszellemült fogásokkal kínálta barátait, színes és pikáns szószokkal körítette az ételeket, amelyekben mindig teljes nyugalommal növelte meg a fűszeradagokat. Néha szakácsmesteri bemutatókat tartott néhány barátjánál, miután különleges gonddal kidolgozta a menüt, elküldte a szükséges alapanyagok listáját a házigazdának. Ezt tanúsítja egy 1889 novemberében kelt levél, amelyet Jacque Bizet-nek a zeneszerző fiának címzett: Kedves Mester, íme a beszerzendő halak listája: Angolnák: egy fontnyi, 2 morgóhal, egy tengeri csuka, 1 nyelvhal, 1 kishomár, hozzávalók még: fokhagyma, cayenne-bors, olívaolaj. Lautrec vendégszeretete ugyanabból az életörömből fakadt, mint a festés vagy a főzés szenvedélye. A műterem a teremtés ritmusában élt. Ám sohasem hívta meg azokat akik mindenáron megakarták kóstolni a fő specialitást az örvös galambokat olívaolajban. Az ínyencek számára tartotta fönt ezt a fétisfogást". Udvariatlanul utasította vissza a sznobokat és a műkedvelőket akik mindenáron erre a specialitásra vágytak, mondván, nem méltóak az olívaolajas örvös galambra, nem is lesznek méltók soha és soha nem tudják meg mi az. Ez a fogás amelyet csak hozzáértő barátok számára készített el, az ő szemében a kifinomultság csúcsát jelentette. Igazi bohém volt "A bordélyban vertem föl a sátramat -vetette oda Lautrec a világ legtermészetesebb hangján a barátainak, amikor nyugtalankodtak egy többnapos eltűnése miatt. Néha a bordélyházak konyhájában is odaállt a tűzhelyhez és a szülőföldje receptje alapján elkészítette a sáfrányos pacalt. És a Moulin Rouge-ról még nem is ejtettünk szót amelynek első plakátját ő tervezte, egy olyan korszak forró éjszakáinak állítva emléket amely telve volt zenés kávéházakkal és kabarékkal és bárokkal. Őszintén remélem sikerült érdeklődésüket felkeltenem egy olyan művész iránt aki abba halt bele hogy nagyon szeretett élni.

Barta László