Panem et circenses - ezekkel a szavakkal követeltek kenyeret és cirkuszi játékokat az ókori Róma polgárai. A kenyér ma is az emberiség legfőbb tápláléka. A világ minden részében honos, de minőségre és milyenségre nézve, -bár mindenütt növényi alapanyagból- készül, igen különböző. A kenyeret gabonaneműekből sütik, mégpedig elsősorban búzából és rozsból, valamint árpából, zabból, kukoricából.
Kenyeret az emberiség ősi idők óta készít. A gabonaszemeket kezdetben kövek között megtörték, és vízzel feleresztve megfőzték, majd forró köveken vagy parázsban megsütötték. Eleinte sótalan kenyeret ettek. Mózes a húsvéti bárány elfogyasztásához megtiltotta a sózott kenyér használatát.

Ezt a szokást a zsidók a mai napig megtartották, s a pászka ünnepekor ma is sótalan kenyeret, maceszt esznek. A kenyérsütést az egyiptomiaktól a görögökig is megtanulták. Athénben Dionysost tartották feltalálójának, és ünnepein nagy kenyeret hordoztak körbe. A rómaiak az első sütőkemencét Kr. e. 170 körül használták, ám Augustus korában már 300 pékség működött Rómában. A kenyér latin nevét, -panis- Pán istentől kapta. A rómaiaktól a gallok is megtanulták a kenyérsütést, és állítólag ők használtak először élesztőt. A németek a kenyeret csak a középkorban kezdték el sütni, míg a svédek egészen a XVI. századig nem ismerték a sütött kenyeret. Hazánkban a kenyér az étkezés elmaradhatatlan eleme.

Falun még ma is azt tartják, hogy a "kenyér az élet". Esszük reggelire, ebédre, vacsorára. Főzelékhez, húshoz és persze halászléhez. A régi paraszti háztartásban a kenyérsütés a gazdasszony dolga volt, pedig fizikai erőfeszítés dolgában felveszi a versenyt a férfiak munkájával. Kenyeret általában egy héten egyszer sütöttek, aminek aztán a következő sütésig ki kellett tartania.
A sütéshez már az előző nap nekikészülődtek. A lisztet a dagasztóteknőbe szitálták. Éjszakára a tűzhely, kemence közelében tartották, hogy átvegye a konyha hőmérsékletét. Ugyancsak előző este langyos vízbe áztatták a kovászt. A kovász egy darabka kenyértészta volt, amitől a kenyér megkelt. Nagyanyámnak még volt kovásza, Ő a dédanyámtól kapta, mikor férjhez ment, és saját háztartást kezdett. Valaha minden családnak megvolt a maga kis kovásza, valahogy még szégyen is volt kovászt kölcsönkérni. Nem sokra becsülték azt az asszonyt, aki nem tartotta becsben, tisztában a kovászt, de térjünk vissza a kenyérsütéshez.

Kora hajnalban, 4-5 óra körül kezdődött az igazi munka. Azért ilyen korán, mert így is csak dél körülre sült ki a kenyér. Ahol a pékhez vitték sütni, az csak reggel nyolcig fogadta a sütnivalót.

A dagasztás igazi emberpróbáló fizikai munka. A megkelt kovászt langyos vízzel és liszttel dolgozták össze. Először tíz ujjal markolászva, azután mikor már látszott az állaga, ököllel nyomkodva, majd a hüvelykujj és a marok közé fogva, meg-megcsavarva folyt a dagasztás mindaddig, míg a tészta a teknő oldaláról és a kézről magához tapasztotta a szemcséket. Ez a munkafázis erősen igénybe vette a kéz és a kar izmait. A hátán és a homlokán is folyt a víz, annak, aki dagasztott. Szokták is mondani, addig kell csinálni, míg a padló is gyöngyözik. Ezután a tésztát letakarták, és pihenni, nőni hagyták. Ezalatt a gazdasszony befűtött a kemencébe. Amikor a tészta jól megkelt, kb. 2 óra múlva következett a kiszakítás. A tésztát lisztezett deszkára tették, és annyi felé szakították, ahány kenyeret akartak sütni, persze mindig volt kiscipó és akadt kenyérlángos is. A kerekre, vagy hosszúkásra formált tésztát szakajtóba tették, s letakarva újra pihentették. Ha a tészta a szakajtóból elkezdett kigömbölyödni, akkor vetették be a betüzesített kemencébe. A sütés kb. három órát vett igénybe. A kenyérsütés eszközeit semmi másra nem használták. A teknőben lévő tésztát sütőabrosszal a szakajtóban lévőt szakajtókendővel takarták le. Keverőlapát és sütőlapát segítségével vetették a kenyeret a kemencébe és vették ki onnan.
A kenyér minősíti a háziasszonyt. A jó, s a szép kenyér teteje, oldala hajszálvékonyra repedezett, aranybarna, fényes, ívesen domborodik. Az alja halványbarna, gyűretlen, megkopogtatva dobszerű hangot ad. Bele finoman likacsos.

Alapanyaga hazánkban sokféle lehet, szinte tájegységenként változik. Legeléterjedtebb a búzából őrölt lisztből, de a Nyugat-Dunántúlon, a Duna-Tisza közén rozsból, a Székelyföldön árpából, Erdély más területein kukoricából volt szokás kenyeret sütni. A kenyér eleink életében is nagy szerepet játszott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a rengeteg szokás, hiedelem, ami a kenyérrel kapcsolatos, a szertartások, amik a termésbőséget biztosítják, a közmondások, szokások nyelvi kifejezések.
Legszentebb imádságunkat is így fohászkodjuk: "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma."

Keresztény családokban a kenyér aljára megszegés előtt késsel ma is keresztet rajzolnak, jelezve, hogy az Isten adománya.
A kenyér becsben tartása, tisztelete még a XX. században is elevenen élt. Nem volt szabad rálépni, eldobni, gyermekkoromban, ha egy szelet kenyeret véletlenül elejtettem, meg kellett csókolnom mielőtt megettem.
A szolgáló, a munkás kenyéradó gazdájának hívta munkaadóját. A családfőt, a dolgozó embert kenyérkeresőként emlegetjük, testi-lelki jó barátunkat kenyeres pajtásnak hívjuk, ez a kifejezés keletkezésekor a kenyéren való osztozást is jelentette.

Nyelvünkben legalább 150 olyan közmondás van, ami a kenyérrel kapcsolatos, nagyrészük már a XVI. századot megelőzően is ismert volt. Gondolva a rengeteg kidobott kenyérre (bár hol vannak már azok a régi szép veknik) nem ártana a kenyér tisztelete újból divatba jönne.



Barta László